A gyerek, aki edzésen ügyesebb, mint versenyen – mi történik vele?

Edzésen ment. Most mi történt?

Edzésen egymás után jönnek a jó találatok. Az úszóidő egyre jobb, a vívás magabiztos, a futás is szépen megy. Aztán elérkezik a verseny napja, és mintha ugyanaz a gyerek hirtelen elfelejtette volna mindazt, amit az előző hetekben megtanult.

A lelátóról nézve ez különösen furcsa lehet. A szülő pontosan tudja, mire képes a gyereke, ezért szinte adja magát a kérdés: „Ha edzésen meg tudod csinálni, most miért nem ment?”

Csakhogy a verseny nem egyszerűen egy edzés rajtszámmal.

A környezet más, több ember figyel, eredményt mérnek, ellenfelek állnak mellettünk, és hirtelen jelentősége lesz annak, ami néhány nappal korábban még csak egy újabb próbálkozás volt.

Ugyanaz a mozdulat, mégsem ugyanaz a helyzet

Versenyhelyzetben a szervezet felkészül arra, hogy valami fontos következik. Emelkedhet a pulzus, megváltozhat a légzés, feszesebbé válhatnak az izmok, a figyelem pedig beszűkülhet. Egy bizonyos szintig ez kifejezetten hasznos: éberebbé és gyorsabbá teheti a sportolót.

Ha azonban az izgalom túl nagy lesz, éppen azok az apró dolgok változhatnak meg, amelyekre az adott sportágban szükség lenne.

Öttusában ezt különösen érdekes megfigyelni, mert egészen különböző feladatok követik egymást. Úszásban a gyerek túl gyorsan kezdhet, vívásban kapkodhat egy olyan helyzetben, amelyet edzésen türelmesen megoldana. Lövészetnél pedig már az is számíthat, ha a megszokottnál jobban érzi a saját szívverését, és emiatt elkezd tudatosan irányítani egy olyan mozdulatot, amely edzésen szinte automatikusan működik.

Nem feltétlenül lett rosszabb sportoló.

Csak nehezebb körülmények között kell előhívnia ugyanazt a tudást.

„Csak ne rontsam el!”

Van egy különös csapda is, amelybe nemcsak gyerekek, hanem felnőtt sportolók is belekerülhetnek. Minél fontosabbnak érezzük az eredményt, annál inkább próbáljuk kontrollálni azt, amit valójában már megtanultunk.

Edzésen a gyerek egyszerűen vív. Versenyen viszont megjelenhetnek a fejében a gondolatok: „Ezt meg kell nyernem.” „Most nem hibázhatok.” „Apa is nézi.” „Mi lesz, ha megint elrontom?”

A figyelem ekkor részben elfordul magáról a feladatról. Már nem csak az ellenfél mozgását kell követni vagy a következő lövésre koncentrálni, hanem közben az eredménnyel és a következményekkel is foglalkozik.

Ezért lehet, hogy ugyanaz a gyerek, aki kedden felszabadultan teljesítette a feladatot, szombaton görcsösen próbálja jól csinálni ugyanazt.

A versenyzést is meg kell tanulni

Gyakran úgy gondolunk rá, hogy előbb megtanulunk úszni, futni, vívni és lőni, aztán elmegyünk versenyezni. Valójában azonban maga a versenyzés is külön tanulási folyamat.

Meg kell tapasztalni, milyen rajtkőre állni úgy, hogy mások is figyelnek. Milyen egy elveszített vívóasszó után rövid idő alatt továbblépni. Hogyan lehet egy rossz lövészetsorozat után visszaszerezni a koncentrációt, vagy mit kezdünk azzal, amikor mellettünk valaki látványosan gyorsabb.

Ezeket nem lehet teljes egészében edzésen megtanítani.

Ezért az első versenyek egyik legfontosabb eredménye nem feltétlenül az, ami a végén a kijelzőn vagy az eredménylistán szerepel. A gyerek közben rengeteg olyan helyzetet gyakorol, amely a következő versenyen már ismerős lesz.

Ami először ijesztő, harmadszorra szokatlan, tizedszerre akár rutinná válhat.

A szülő egyetlen kérdéssel is sokat változtathat

Verseny után könnyű rögtön az eredmény felől közelíteni.

„Hányadik lettél?”
„Mennyi lett az időd?”
„Mi történt a lövészetnél?”

Ezek önmagukban természetesen nem rossz kérdések. Ha azonban minden beszélgetés az eredmény körül forog, a gyerek könnyen azt érezheti, hogy a verseny legfontosabb része az a szám, amely a neve mellé került.

Néha sokkal érdekesebb azt megkérdezni: „Mi ment ma jobban, mint a múltkor?”

Lehet, hogy nem lett jobb a helyezése, de egy rossz kezdés után nem adta fel. Lehet, hogy izgult a rajtnál, mégis sikerült megnyugodnia. Vagy végre megcsinált versenyhelyzetben egy olyan technikai elemet, amelyet hetek óta gyakorolt.

Az edző ezekből gyakran sokkal többet lát, mint amit az eredménylista elárul.

Nem kell „megjavítani” az izgalmat

A cél nem feltétlenül az, hogy a gyerek egyáltalán ne izguljon. Egy fontos verseny előtt valamennyi izgalom természetes, sőt a sport élményének része.

Inkább azt kell fokozatosan megtanulnia, mit kezdjen vele.

Hogyan vegyen néhány nyugodt levegőt a rajt előtt. Hogyan koncentráljon arra az egyetlen feladatra, amely éppen előtte áll. Hogyan engedje el az előző hibát. És hogyan értse meg, hogy egy rosszabb eredmény nem törli ki mindazt, amit az edzéseken már megtanult.

Ehhez idő kell – és versenyek.

Egyszer csak a versenyen is előjön

Van egy pillanat, amelyet edzőként és szülőként is jó látni. Amikor az a gyerek, akiről hónapokig azt mondtuk, hogy „edzésen sokkal jobban megy neki”, egyszer csak versenyen is megmutatja ugyanazt.

Nem azért, mert egyik napról a másikra megtanult úszni, vívni vagy lőni. A tudás addig is ott volt.

Csak közben megtanulta azt is, milyen érzés izgulni. Megtanulta, hogy egy hiba után folytatódik a verseny. Megszokta a rajtot, az ellenfeleket, a várakozást, a nézőket és azt a furcsa érzést, amikor hirtelen minden mozdulat fontosabbnak tűnik.

Vagyis nemcsak jobb sportoló lett.

Megtanult versenyezni is.

Hajrá Csepel, hajrá magyar öttusa!
Írta: Csepel Öttusa és VSE

Megjegyzés: A cikk borítóképe mesterséges intelligencia (MI) segítségével készült.